Továbbtanulás, avagy mi legyek, ha nagy leszek

Mindannyian döntéseket hozunk nap, mint nap. Kisebb és nagyobb volumenű döntések ezek, néha nem is sejtjük, hogy egyiken-másikon a hátralévő életünk minősége múlhat. A döntés, amit február 15-éig meg kell hoznia minden idén továbbtanulni szándékozó fiatalnak, komoly, felelősségteljes döntés. Egy 18 éves még gyerek státuszban van mind a társadalom, mind a szülei szemében. És valóban sokaknak e korosztályból nincs valós képe a munkavilágáról és egyes szakmák gyakorlati feladatairól. A legtöbbjük nem ismeri saját magát. A társadalomnak és a szülőnek az lenne a kötelessége, - ahelyett, hogy a döntés következményeivel rémisztgetik őket és helyettük próbálnak döntést hozni -, hogy segítsenek a fiataloknak önmaguk megismerésében, és álmaik adottságaikkal és a lehetőségeikkel való ötvözésében.
Anno, amikor nekem kellet ezt a döntést meghoznom biztosnak éreztem magamat a dolgomban: igen én orvos szeretnék lenni. Azután ugyanolyan biztosnak éreztem azt is, hogy igen én újságíró szeretnék lenni. És harmadszorra még mindig szentül hittem, hogy igen én kiállítás rendező szeretnék lenni. A szüleim meg egyre hajtogatták, hogy menjek bankba dolgozni, mert annak lesz jövője. De mit érdekelt engem akkor hogy mi lesz a munkám? Anyukám eladó volt, apukám vállalati sofőr és mi jól éltünk, minden évben mentünk a Balcsira és nyáron sok fagyit és görögdinnyét ettünk. Gyerekfejjel azt láttam, hogy a szüleim rendesen dolgoznak, ezért mi rendesen élünk. Mára a helyzet sokat változott. Folyamatosan képeznünk kell magunkat, hogy versenyképes tudás birtokába kerüljünk, így jutva versenyképes fizetéshez. Az egyetem, a főiskola még csak a kezdet, de nagyon fontos, hogy merre indulunk, mert akárcsak egy erdei túrán ezer út közül választhatunk. Hosszabb és rövidebb idő alatt is eljuthatunk a célunkig, de ne feledjük, hogy az erdőben el is lehet tévedni. Persze ha eltévedtünk megállíthatunk valakit, hogy útba igazítson, vagy elővehetjük az térképünket, vagy az iránytűnket, ha vittünk magunkkal. De ahogyan az életben is a túrán is az a lényeg, hogy tudjuk hová szeretnénk eljutni.
Minden fiatalnak szüksége lenne segítségre abban, hogy helyesen fel tudja mérni saját késségeit, képességeit. Saját tapasztalataim alapján három fontos dologban kell tisztán látnunk, ahhoz, hogy jól dönthessünk. Önismeret, ez a legfontosabb, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy megfelelő pályára lépjünk. De tudnunk kell azt is, hogy minden képességünk fejleszthető. ( Persze Julcsi hiába szeretne operaénekes lenni, ha se ritmusérzéke, se hangja nincsen, noha mind a kettő fejleszthető egy bizonyos fokig.) A második, ami nagyon fontos lenne, hogy minden fiatal tisztába legyen a munkaerő-piaci helyzettel, vagyis azzal, hogy milyen szakmára lesz kereslet 5 év múlva, amikor ő végez. És a fiataloknak azt is át kéne látniuk, hogy a gyakorlatban, mit takarnak az egyes szakmák. A harmadik dolog, amit össze kéne hangolni pedig nem más, mint a jövőkép és a várható jövedelem. Mert, ha Józsi szeretne magának egy szép nagy házat, 5 gyereket, meg egy autót és szeretne sokat utazni, jobb ha tudja, hogy mit kell megtenni azért, hogy ez lehetővé váljon. Mondjuk, ha Józsinak jó a kézügyessége és szeret játszani otthon a számítógépével, de matekból épphogy át ment, akkor jobban jár, ha elvégez egy számítógép grafikus szakot, mintha elmegy közgazdásznak, csak azért mert arra szükség van.
Úgyhogy én mindenkinek azt tanácsolom, hogy mélyen nézzen magába, és bátran kérjen tanácsot akár szakemberektől, hogy megismerje saját képességeit és lehetőségeit.

Nagy Mónika